Szeifried László (1924-2015) 1924. június 22-én született Kisvárdán. Régi kisvárdai iparos család sarja, aki sokáig vas-műszaki vonalon dolgozott. Negyvenhárom évig volt munkaviszonyban, a város közismert és megbecsült tagjaként. A művészetre azonban, népi fafaragóként, csak nyugdíjazásától volt igazán ideje.
Fiatalon, leventeként került hadifogságba a II. világháború után, 1945 és 1951 között a Szovjetunióban. Viszontagságos, embert próbáló körülmények között, sokszor életveszélyes helyzetek közepette dolgozott Perm környékén, az Uralban, és a Volga folyó vidékén. Hazatérése után kereskedőnek tanult, volt anyagbeszerző az ország különböző pontjain. 1951-ben nősült meg, két fiúgyermeke született, László és Zoltán. Türelmes, szerető férjként és apaként, boldog, kiegyensúlyozott, a családhoz ragaszkodó házasságban élt.
Már gyermekkorában a fa szerelmese lett, és „ezermester”. Szerette a fával való minden munkát. Először somogyi pásztorfaragással készített dísztárgyakat, használati eszközöket, de behatóan foglalkozott az erdélyi-beregi ékrovásos fafaragásokkal is. Később érdeklődése középpontjába a barokk faragás került, tükörkeretek, különböző dísztárgyak, használati tárgyak is kerültek ki keze alól.
Fafaragó táborok munkájában vet részt (Baktalórántházán, Nyíregyháza- Sóstón, Szabolcs községben, stb.), s így gyarapította tudását. Alkotásaiban, famunkáiban a világi ábrázolások mellett, számos egyházi ihletettségű alkotás őrzi és hirdeti az ő keze munkáját városunkban, az országban, és a tengerentúlon egyaránt. Nemzeti ereklyéinket, a Himnuszt és a Szózatot megjelenítő alkotásait, több alkalommal adományozta közintézményeknek.Utolsó nagy munkája a Himnusz versszakainak megfaragása volt 2013-ban, és 88 évesen fejezte be, melyet a mindenkori Kisvárda Város Önkormányzatának ajándékozott.
„Mindig oda kell figyelni mindenkire, hiszen egy sokkal fiatalabbtól is lehet tanulni”, vallotta a mester. Leginkább a gyümölcsfákkal, körtefával szeretett dolgozni, de kedvelte a vad és szelíd cseresznyét is, a diófa és az ecetfa is jó alapanyag volt számára. Sokféle tárgyat, eszközt készített ajándékba, közintézmények számára, és természetesen saját célra, a családnak is. Alkotásai szerte az országban fellelhetőek. Kiállításokon ritkábban szerepelt. Kisvárdán, Záhonyban, Nyíregyházán, Baktalórántházán és a környező településeken voltak tárlatai.
Kisvárdán a Szent László Gimnázium Kápolnájában látható a „Csodás Érem”mindkét oldala, az ebédlőben pedig egy általa készített Corpus. A helyi római katolikus templomban stáció-képeimhez készített kereteket és díszítő motívumokat. A templomban számos ajándék munkája található, többek között énekes betűtartó, díszítő fakorongok a padsorok elején, a háromágú falikarok egy része, nagyméretű Stáció táblakép, és nem utolsósorban az egyik legutóbbi egyházi alkotása, az oltár fölött lévő Biblia a hét pecséttel, és a báránnyal. Mindhárom, nagy történelmi egyház templomában vannak famunkái: táblaképek, perselytartók, oltár,- és tabernákulum ajtók, ikonosztáz ajtó is őrzi a fa iránti olthatatlan szeretetét. Mátészalkán, Fényeslitkén, Budapesten és a Don-kanyarban is vannak kopjafái, de Kanadába is kerültek alkotásai.
2013-ban, a Várszínház és Művészetek Háza folyosóján megrendezett, „Faragásaimból” című életmű kiállítása – bár csak töredéke volt az ő életművének – mégis addig nem tapasztalt létszámú érdeklődő közönség előtt került bemutatásra. A már megszokott, kiállításokon résztvevő érdeklődők mellett egyházi és városi vezetők, orvosok, ápolók, tanárok, diákok, „ismeretlen ismerősök” is tiszteletüket tették a művész előtt. Mert ez a kiállítási-tömeg az ő személye és művészi munkásságának egyedisége, és nagysága miatt is hivatott volt ekkorára nőni.
A végtelen nagy állhatatossága, türelme, precizitása és szerénysége munkáiban, alázata a fa iránt kicseng hitvallásából is, melyet minden művészetekre fogékony, a faművességet választó ember megszívlelhet: „A jó fafaragáshoz a fa és a munka szeretete egyaránt szükséges. Ami még kell, az nehezen tanulható: a türelem, amiből szerencsére van elég a munkáimhoz.”
Mint hívő keresztény ember, mint férj, mint apa, mint nagyapa és dédpapa példamutató életet élt.
Életszemléletében a mindennapokban békeszerető, konfliktuskerülő, alkalmazkodó és végtelenül segítőkész volt, sohasem a problémákat kereste, hanem a megoldásokat. Közismerten precíz és igényes volt saját munkáival szemben, és elnéző mások hibái, gyengeségei láttán. Hosszú élete során mindig aktív, teremtő erővel bírt, bármibe is fogott bele. Tagja volt a városi Dalárdának, mindenkinek segített mindenben, ahol csak tudott, sokszor kérés nélkül is.
Édesapám életművének, munkásságának kis szelete is elég ahhoz, hogy felvillantsa mindazon értékeket, melyek a hiteles, igaz emberek sajátja, és ezzel emelve Őt is közéjük, örök érvényűvé válva velük. Munkáit bevonja az igazság patinája, mint csillagpor az Univerzumot, ezzel is hirdetve az Örökkévalónak: itt és most egy igaz ember munkálkodott, a sokszor göröngyös útról soha le nem térve, mert bármely élethelyzetében volt is, sohasem a könnyebbik utat választotta.
Azt hiszem, elfogultság nélkül, teljes meggyőződéssel állítva mondhatom: a világ sokkal élhetőbb, szerethetőbb és „emberarcúbb” lenne, ha olyan érző, empatikus mentalitású emberek lennének többségben, amilyen Édesapám volt. Azon értékek, melyeket képviselt életében, beszédében és tetteiben, egyenes útja a jobb emberré, új emberré válás folyamatában. Városunk, ezen keresztül a világ is sokat veszített távozásával…
Felejthetetlen emlékét szívünkben örökké megőrizve, fájdalmas szívvel búcsúzik tőle szerető családja, és minden más rokon, barát, ismerős, akik szerették és tisztelték Őt.
Pál apostol szavaival, hitvallásával búcsúzunk tőle:
"A jó harcot megharcoltam, a pályát végig futottam, hitemet megtartottam. Készen vár rám az igazság győzelmi koszorúja"
Saját gondolatként, hozzáteszem:
Létünk egy csobbanás a víz
Időben és Térben,
Hitünk az Isten!
fia, Szeifried Zoltán,
festő, grafikus
Híreink 
