Hazám és a természet szeretetét az anyatejjel szívtam magamba. Nem csoda, hogy érzelemvilágomban különös szerepet tölt be a Tisza – a legmagyarabb folyó. Régi vágyam volt, hogy elzarándokoljak a Tisza forrásvidékeire.
Szeptember közepén végre eljutottam unokaöcsémmel a Fekete-Tisza forrásához. Ahogy említettem, régen készülődök, csak a megfelelő útitárs kiválasztása okozott némi fejtörést. Amikor nővéremnek elmeséltem szándékomat, rögtön ajánlotta, hogy a fiával beszéljem meg a dolgot, ő hajlandó vállalkozni egy ilyen túrára. Így is történt.
Szombaton hajnalban indultunk Kárpátaljára Záhony felé. Miért pont Záhony felé? Mert a fejembe vettem, ha már egyszer oda megyünk, nézzük meg Kárpátalja egyik büszkeségét, a Szinevéri tavat. E tó – hasonlóan az erdélyi Gyilkos-tóhoz – földcsuszamlás következtében alakult ki. Legenda fűződik a tó létrejöttéhez. Egy gazdag embernek volt egy csodálatosan szép leánya, akit Színnek neveztek. A leány szerelmes lett Vérbe, a pásztorfiúba. Hiába volt az apa minden tiltása, a lány ragaszkodott szerelméhez. Erre az apa megbízta szolgáit, hogy öljék meg Vért. Szín erről tudomást szerzett és ment, hogy megmentse kedvesét. Sajnos későn ért oda, így már csak a holttestét találta. Erre Szín keserves sírásra fakadt, és a könnyeiből keletkezett a tó. A kristálytiszta vízű tó festői környezetben fekszik 959 m magasságban. A partján látható Szín és Vér fából faragott szobra. A Szinevéri tó és a környezetében lévő természetvédelmi terület Ukrajna hét természeti csodájának egyike.
Ezután a Talabor-völgyében elindultunk a Tisza irányába. Rossz minőségű, de csodálatos környezetben futó úton haladtunk Bustyaháza felé. Időnként – mintha Indiában lettünk volna – magányos teheneket kerülgettünk. Ők megnéztek bennünket, mi őket, aztán haladtunk tovább. A Tiszát elérve Rahó felé vettük az irányt. Útközben Terebesfejérpatakon az ortodox templomnál tartottunk rövid pihenőt, majd Európa közepénél álltunk meg egy fénykép erejéig. Rahó fölött találkozik a Fekete- és Fehér-Tisza, hogy szőke Tiszaként folytassa útját hazánk felé. Ezután a Fekete-Tisza völgyében Körösmezőre mentünk, ahol a szállásunk volt. Este még felnéztünk a Tatárhágóhoz, mivel az szállásunkhoz közel volt. Másnap reggeli után Feketetisza falun keresztül haladtunk néhány kilométert célunk felé. A falu fölött egy kapuhoz értünk, ahol letettük az autót és gyalog indultunk tovább.
Az út hol a Tisza kanyarulatait követte, hol robosztus fahídon ment át fölötte. Egyszer a folyó jobb partján, másszor a bal partján haladtunk a forrás felé. Idegenvezetőnk nem lévén, saját elképzelésünk szerint haladtunk. Ez a sok ide-oda kanyarodás és hídon áthaladás kissé megzavart bennünket. Amikor az út melletti tábla jelezte, hogy 8 kilométerre van a forrás, úgy döntöttünk, hogy „rövidebb” utat választunk a hegyeken keresztül. Hol vadcsapáson, hol vízmosáson, hol hatalmas fenyőtörzseken haladtunk vélt célunk felé. Mondanom sem kell, eltévedtünk, cserébe viszont olyan helyeken jártunk a Fagyalos-hegységben, ahol hazánk gyermekei közül csak kevesen fordulhatnak meg. Kristálytiszta tengerszemek, csobogó patakok és szavakba nem foglalható fenséges hegyek látványa még a fáradtságunkat is feledtette velünk. A hosszú menetelés hegyre föl, völgybe le lassan kétségbe ejtett. Hiába tettünk meg ekkora utat, nem érjük el célunkat? Végül pópák igazítottak útba a forrás felé. Az útjelző szerint ekkor csak 3 kilométerre voltunk a forrástól, de a fáradtságtól lényegesen többnek tűnt. Itt turistajelzést kellett követnünk, amely sokat segített a forrás megtalálásában. A forrásnál kiépített kőfalon minden nemzet nyelvén – amelyen a Tisza áthalad – felirat közli, hogy megérkeztünk szeretett Tiszánk forrásához. E forrás a Fekete-Tisza legtávolabbi forrása, amely 1240 méterrel van a tengerszint fölött.
Frissítő gyanánt ittunk hűs vízéből, majd elindultunk hazafelé. Ekkor már nem vadcsapásokon és vízmosásokon, hanem földúton haladtunk kocsink felé. Teljesen besötétedett, mikor az autónkat elértük. Éjjel 1-kor értünk vissza fáradtan, de élményekkel telten Kisvárdára.
Olyan látványban és élményekben volt részünk, amely bármilyen fáradtságot megér.
Ölbey János
Híreink 