Pályaválasztás, felvételi, érettségi. Mind olyan szörny, mely a 17-18 éves, szalaggal bíró, végzős fiatalokat ijesztgeti.
Nekem személy szerint már a hócipőm tele van a pályaválasztással. A szak, amire jelentkeztem volna, valószínűleg megszűnik, a B tervemet lenézik. Ezt megunva elmesélek valamit:
Fiús kislány voltam. Ne értsetek félre, imádtam a szép ruhákat, de szívesebben húztam nadrágot sportcipővel, szívesebben barátkoztam fiúkkal és soha nem akartam hercegnő lenni. Színésznő annál inkább. Hatodikban, egy iskolai műsor alkalmával egy színdarabot adtunk elő, melyben egy kislányt játszottam. A 'Melyiket a kilenc közül?' egy elragadó karácsonyi történet a cipészről, aki 9 gyerekének nem tudta megadni karácsony estére mindazt, amit azok szerettek volna. Az általam megformált kislány ragaszkodott leginkább édesapjához, amit én legjobb tudásom szerint próbáltam a színpadra vinni. Sikerült. A közönség ujjongott, a dráma tanárnő komoly jövőt jósolt nekem. Majd még azon a nyáron előtárva tervem szüleim és egy határon túl élő színészbarátunk előtt, le lettem hurrogva. A barát elmagyarázta, hogy ebből az egészből a protekciósok és a nagyon jók élnek meg. És hogy ez utóbbi oly' nehéz, hogy Ő, a számos nívósabbnál nívósabb díjával sem tudja kénye-kedve szerint eltartani családját.
Ezen tényeket átgondolva és az élet nagy pofonját megköszönve álom nélkül maradtam. Egészen addig, míg hetedikbe az örök kedvenc magyar tanárom fel nem ajánlotta, hogy írjunk újságot az iskolának.
Szörnyen élveztem, életem egyik legjobb 2 éve volt, míg imádott tanárnőm kezei alatt írhattam. Azonban Ő áldott állapota miatt elhagyta az iskolát, én meg a sok tollal elmondható, kiírni való gondolatommal magamra maradtam. Tizenegyedikig, míg az új magyar tanár felkért egy csapat szervezésére, majd annak vezetésére. Főszerkesztője lettem egy újságnak, melyet én keltettem életre. Sok sérelem ért a 'Tükörkép' - így hívták az iskolai lapot - élete során, de a pofonok után mindig megráztam magam és elismerést vadászva tovább mentem.
Számos faktom, elfoglaltságom és a sérelmektől való félelem miatt idén mégis feladtam. "Letettem a lantot." A 'Tükörkép' lantját.
És -én balga- el kezdtem gondolkodni azon, hogy mivel tudok és szeretek is írni, a média és kommunikáció- ismeret szakot kijárva újságíró leszek. Bár a színművészet mindig is ott motoszkált bennem B terv gyanánt.
Pont ezen elképzeléseim miatt ért hidegzuhanyként a hír, hogy Debrecenben talán eltörlik ezt szakot.
Miért akadok fent ezen? Miért nem megyek hasonló szakra Pesten?
Gondolkozz! Szabolcs megyei, kisvárosból származó lány vagyok. Én félek a fővárostól. Az utcáktól, az aluljáróktól, a hidaktól, a forgalomtól, az emberektől.
Fájó pont még, hogy az emberek egyik célomat sem veszik komolyan. A médiát kinevetik, a színműre közlik, hogy nem fogja rá futni.
Héé! Hahó! Egy 18 éves lány érzelmeibe trappolsz elefánt!
És ezek az elefántok egyre csak sokszorozódnak. Többen lesznek és hangosabban kiabálnak: "Jól fizető szakmát tanulj!"
De kérdem én: Mit ér a sok pénz, ha minden nap bárgyú mosollyal mész dolgozni? Ha utálod azt, amit csinálsz?
Olyan nagy kérés az, hogy mindenki menjen a jó büdös francba és én meg had csináljam azt, amit szeretek? Hogy összeköthessem a kellemeset a hasznossal? A szerelmemet a hivatásommal?
És az én szerelmem az írás .
Miért ne csinálhatnám? Vagy hallgassak mindenki más véleményére? És ha rosszul döntök? Az egész életem az elhibázott döntésemről, és a bánásról szóljon? Miért ilyen nehéz?!
Kovács Eszter Csilla
Híreink 