Van néhány nap az évben, amikor a történelem nem könyvekben él, hanem a jelenben. A március 15-i nemzeti ünnep ilyen nap. Kisvárdán idén is együtt idéztük fel a 1848–49-es forradalom és szabadságharc szellemiségét – nemcsak emlékezve, hanem átélve.

Az ünnepségen beszédet mondott dr. Seszták Miklós, térségünk országgyűlési képviselője, aki a magyar történelem kitartó küzdelmeiről és a szabadság értékéről beszélt. Beszédében hangsúlyozta: „Egy nemzet nagyságát soha nem a lélekszáma vagy a területének mérete, hanem a szellemisége és a kitartása határozza meg.” A képviselő párhuzamot vont a reformkori küzdelmek és a jelenkor kihívásai között.
„Aki hazafi, az ma is harcol a magyar szabadságért. Ma, a mai szabadságért. Ez most a mi feladatunk: egyszerre kell harcolnunk hazánkért, nemzetünkért és a jövőnkért. Magyarország most sem eladó!” – fogalmazott határozottan a politikus.

A beszéd után a Teichmann Vilmos Általános Iskola diákjai léptek színpadra – és néhány perc alatt valódi színházi élménnyé formálták az ünnepet.

A műsor dramaturgiája szinte észrevétlenül vezetett végig bennünket az érzelmeken. A botok koppanása egyszerre volt ritmus és jelzés: valami készül. A vörös fényben megvilágított színpadon különösen megrendítő volt látni, ahogy egy egyszerű botból fegyver lesz – egy pillanat alatt változik játékká a történelem, és gyermeki mozdulatból elszánt kiállás.

A jelenetek egymásba folytak, mintha egy színházi előadás íve bontakozna ki előttünk. A fények váltakozása, a mozdulatok fegyelmezett rendje és a kimondott szavak súlya mind hozzátettek ahhoz, hogy a néző ne csak lássa, hanem érezze is a történetet.

A táncok során a nemzeti színű szalagok lebbenése különös szépséggel töltötte meg a színpadot. A piros, fehér és zöld színek egyszerre voltak játékosak és jelképesek, mintha a szabadság gondolata hullámzott volna a levegőben.

És amikor megszólalt a gyerekek kórusa, a tér egyszerre elcsendesedett. Élőben énekeltek, tiszta hangon, mindenféle díszítés nélkül – és azok a hangok szinte simogatták a lelkünket. Ritka pillanat volt, amikor egy város közössége egyszerre figyel, egyszerre érez, és egyszerre hallgat.

Nem pusztán egy műsort láttunk! Egy gondosan felépített, érzékeny és mélyen ható színpadi produkciót! És az ezt megálmodó és megtanító pedagógusoknak szívből gratulálunk: Kovács-Bartha Stefánia; Vámos Péterné; Palkovicsné Nagy Gabriella; Harjai-Andrejcsik Boglárka.

Az ünnepség után – a városi hagyományokat tartva – emlékmenet indult a lovas huszárok vezetésével a Petőfi-szoborhoz. A paták ritmusa és a zászlók mozdulása méltóságteljes kíséretet adott a menetnek, amelyben együtt haladt a város közössége.

A szobornál pedig a városvezetők, hivatali és oktatási intézmények, civil,- politikai-, és nemzetiségi szervezetek helyezték el a tisztelet és emlékezés koszorúit. Ismét virágba borult Kisvárdán Petőfi Sándor mellszobra.

És egy pillanatra megálltunk a hétköznapok forgatagában.
És ebben a csendben ott volt a múlt, a jelen – és az a hit, hogy a szabadság történetét mindig tovább kell írnunk! Ma is és holnap is!

-Kisvárda Város Önkormányzata-