Január 27-én, a holokauszt áldozatainak nemzetközi emléknapján különleges, szívhez szóló és hagyományteremtő megemlékezésnek adott otthont a Kisvárdai Bessenyei György Gimnázium aulája.

A holokauszt hatmillió áldozata közül másfél millió gyermek volt. Másfél millió élet, amely még alig kezdődhetett el. E gyermekek emlékére indult útjára 2006-ban, San Diegóban a nemzetközi Pillangóprojekt, Jan Landau és Cheryl Rattner Price alkotópáros kezdeményezésére. A mozgalomhoz ma már világszerte közel kétszáz szervezet csatlakozott, és eddig több mint 440 ezer kifestett pillangó őrzi az
áldozatok emlékét.

Kisvárda városa és a Bessenyei Gimnázium régóta elkötelezett a méltó emlékezés mellett. 2016-ban Magyarországon elsőként itt avatták fel az „Üres padok” emlékjelet. Tari Istvánné tanárnő vezetésével diákok kutatták fel azokat az egykori besis tanulókat, akik zsidó származásuk miatt már nem fejezhették be tanulmányaikat. 2026-ban újabb mérföldkőhöz érkezett az iskola: a Zachor Alapítvány támogatásával Magyarországon elsőként csatlakozott a nemzetközi Pillangóprojekthez. A 9. évfolyam humán tagozatos diákjai tizenkét pillangót festettek a tizenkét egykori besis diák emlékére.

A megemlékezés ünnepi szónoka Révész Brigitta volt, a gimnázium egykori diákja, aki tíz évvel ezelőtt maga is tagja volt az „Üres padok” kutatócsoportnak. Beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy az „üres pad” nem csupán hiányt jelent, hanem egy megszakított életet, egy elvett jövőt, egy néma kérdést: hogyan történhetett meg mindez.

A gimnázium aulájában látható installációt a Bábás Műhely alkotó házaspárja, Bábás Erika és Bábás László álmodta és valósította meg. Az emlékezés középpontjában tizenkét név állt. Tizenkét fiatal, akik ugyanitt jártak iskolába, ugyanazokon a folyosókon siettek órára, ugyanazokban a padokban ültek – majd egy napon nem térhettek vissza.

Fischer Andor
Fried Zsuzsanna
Kardos János
Klein Iván
Klein László
Leicht Imre
Reismann Ervin
Rosenbaum Gábor
Rostás Zsuzsanna
Róth Gábor
Steiner András
Trattner János

Ez a tizenkét pillangó nemcsak rájuk emlékeztet, hanem mindannyiunk felelősségére is. Arra, hogy észrevegyük az embertelenséget, amikor felüti a fejét, és legyen bátorságunk tenni ellene. Mert amíg emlékezünk, addig az üres padok nem maradnak némák. Amíg emlékezünk, addig a hiányból üzenet születik: soha többé.

Révész Brigitta ünnepi beszéde:
Arra szeretnék kérni mindenkit, hogy idézze fel egykori osztálytermét. Minden
osztályterem más és más, de egy biztos, egy osztályterem tele van padokkal,
ezekben a padokban pedig diákok ülnek. Egykori osztálytársaink, barátaink. Most
pedig arra szeretnék kérni mindenkit,
hogy képzelje el, hogy ebben az osztályteremben az egyik pad kiürült. Az egyik
pillanatban még foglalt volt, de most nem tudjuk, hogy látjuk-e még társunkat valaha.
Aztán ahogy telik az idő, és közeledünk a ballagás felé, egyre biztosabbak vagyunk
benne, hogy már nem fogjuk.
Mi, akik ide jártunk vagy járunk, teljesen természetesnek vesszük, hogy elvégezzük
az iskolát, de sajnos nem mindenki volt ilyen szerencsés. Az „Üres padok” kutatás
célja országszerte az volt, és az még mind a mai napig, hogy felkutassa ezeket a
gyerekeket, és történetet kapcsoljunk hozzájuk. Így nem csak számokként jelennek
meg az egykori naplókban, hanem nevet és hátteret is kapnak.
Az 1900-as évek elején Kisvárda egyfajta zsidó központot testesített meg itt az
ország északkeleti csücskén. A lakosságnak akkoriban a negyedét képezték a zsidó
polgárok, akik szerves részei voltak a város mindennapjainak. Mígnem 1944
májusában a zsidók gettókból való deportálásával mindennek vége lett. A lakosság
negyede eltűnt. Üzletek, házak ürültek ki, úgy ahogyan az iskolapadok is.
Már egy évtizede annak, hogy akkori besis társaimmal csatlakoztunk Magdolna
tanárnő vezetésével ehhez az azóta már országokon is átívelő mozgalomhoz. Régi
dokumentumok átnézésével kezdtük a kutatásunkat. Az iskolában hozzáférést
kaptunk az abból az időből származó bizonyítványokhoz, melyeket a Városi
Könyvtárban fellelhető dokumentumokkal
vetettünk össze, így megtalálva azt a tizenkét zsidó vallású diákokat, akik elkezdték
ugyan a középiskolát itt, a Bessenyeiben, de soha nem fejezhették be azt.
Tizenkét név, tizenkét diák, tizenkét kiürült pad. Annyi évvel ezelőtt ők is ezeket a
folyosókat rótták, ezekben az osztálytermekben izgultak, hogy vajon kit feleltet a
tanár. Nevettek a barátaikkal, beszélgettek, tanultak – vagy éppen nem tanultak.
Aztán hirtelen mindettől megfosztották őket. Ők nem katonák voltak, mégis egy
értelmetlen háború, egy értelmetlen eszme áldozataivá váltak. Ártatlan gyerekek,
akiktől elvették az életüket.

Úgy vélem, ez a tizenkét pillangó, amit a gimnázium jelenlegi tanulói festettek,
jelképezi ezt az ártatlanságot és a reményt ad egy jobb világban, ahol efféle
embertelenség nem történhet meg újra. Minden diák kapott egy-egy pillangót, hogy
képviselje őket, és bár néhány törékeny dísznek tűnhetnek csupán, fontos és
erőteljes szimbólumok.
Úgy vélem, hogy az a mozgalom nem csupán a múltról szól, hanem arról is, hogy
észrevegyük az embertelenséget a jelenben, és küzdjünk ellene, ezáltal is egy jobb
és emberségesebb jövőt teremtve. Egykori társaimmal mi már rég nem vagyunk
gimnazisták, így azonban még nagyobb örömmel tölt el látni, hogy a jelenkori diákok
is ekkora elhivatottsággal viszik tovább azt a munkát, amit egykor elkezdtünk. Ők
észrevették ezeket az üres padokat, és azon dolgoznak, hogy mások is észrevegyék, mert amíg
emlékezünk ezekre az egykori diákokra, addig talán mégsem tűntek el teljesen az iskolából.